A Csallóköz délkeleti csücskében, a Duna és a Vág-Duna összefolyásánál fekvő Komárom a Kárpát-medence egyik legrégibb települése.
Megtelepedtek itt a kelták, majd közelében a Duna jobb partján a rómaiak létesítettek Brigetio névvel jelentős légióstábort és várost. A népvándorlás évszázadaiban a térségben az avarok tartózkodtak huzamosabb ideig. A magyar honfoglalást követően a X. században a Vág-Duna torkolatánál megépített vár a magyar állam szervezésekor Komárom megye székhelye lett. A település a korabeli városokat megillető kiváltságait IV. Béla királytól kapta 1265-ben. Középkori vára helyén a XVI. század derekán törökellenes erődként megépült az ún. Öregvár, melyet a XVII. században I. Lipót uralkodása idején az ún. Újvárral bővítettek ki.
A XVIII. században a város a gabonakereskedelem és a céhes ipar országos jelentőségű központjává vált. 1745-ben Mária Terézia királynő szabad királyi várossá emelte. 1763-ban és 1783-ban nagyerejű földrengés sújtotta. A napóleoni háborúk hatására a bécsi udvar felújíttatta a komáromi erődöt s elhatározta, hogy 200 ezer katona befogadására is alkalmas erődrendszerré építi ki. Az erődök építése az 1848/49-es magyar szabadságharc miatt félbeszakadt. 1848. szeptember 17-én nagy tűzvész pusztította el a város kétharmadát. A következő évben a pusztítást az ostromló császári sereg ágyúi folytatták. A város védői Klapka György tábornok vezetésével ellenálltak a túlerőnek, a harcok után azonban a város romokban hevert. A komáromi erődrendszer építése a XIX. század hetvenes éveiben fejeződött be, amikor megépülnek a Dunát és a Vág-Dunát átívelő állandó hidak.
